Azt mondták, az idő minden sebet begyógyít. Amikor életem első, igazi csalódásán estem túl, kételkedve hallgattam ezt az elméletet, kínomban kiröhögtem. Begyógyíthatja az idő, azt a sebet, amit egy „nem szeretlek” okoz?
Aztán teltek a napok, a hetek nélküle. Két hét hosszan tartó depresszió, és jó sok cigi után, valaki egy segítő kezet nyújtott felém. Egy olyan kezet, amibe, ha van egy kis eszem, rögtön belekapaszkodok. De én féltem egy újabb szívtöréstől, így hát gyengén, csak pár ujjal hozzáértem. Ő nem kérdezett semmit sem, csak fokozatosan húzott ki. Jobban is éreztem magam, már nem volt szükségem a cigaretta megnyugtató hatására, de legbelül még mindig nem voltam régi önmagam. Aztán, az a kéz, ami vállalta, hogy kihúz: elengedett. Elengedett, vagy én löktem el magamtól? Én sem vagyok biztos benne.
Ismét csak a szomorú dolgokat láttam a világból… még mindig Ő járt a fejemben. Ő, aki nem szeret. A napok csigatempóban halattak egymás után, lassan egy hónapja, hogy vége, de még mindig Ő járt a gondolataimban. Miatta írtam azokat a szomorú sorokat, miatta marcangoltam önmagam,
hogy hol ronthattam el…
hogy hol ronthattam el…
Aztán, most itt vagyok. Több mint két hónapja volt az első szívtörésemen. Nem azt mondom, hogy már nem gondolok rá, de ha eszembe jut, csak elmosolyodom az emlékén, az esetlenségén és az oly sok nevetésen. Ha meglátom a képét nem könnycsepp születik szememben, hanem egy halvány mosoly arcomon. Igen, begyógyult a seb. Az idő begyógyította! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése