Ültem a vonaton, bambultam ki az ablakon és csak úgy elgondolkoztam: ki vagyok én? Hogy változhattam meg ilyen rövid idő alatt ennyire? A régi énem... még ártatlan volt, kis naiv, aki hitt a szőke hercegekben, a csodákban, a szerelemben... És az új énem? Amióta összetörték a szívem, valahogy nem találom a helyem a nagyvilágban. Olyan vagyok, mint egy földön rekedt lélek. Amikor társaságban vagyok persze mosolygok, nevetgélek, hülyülök, de kevesen látnak akkor, amikor egyedül vagyok. Olyankor mindig a zene szól a fülemben, hogy ne tudjak egyedül maradni a gondolataimmal. Olyankor nem vagyok más, csak egy jelentéktelen árny. Régebben, mikor szerelmes voltam, mosolyogva jártam az utcán, nem érdekelt, hogy ki néz hülyének, én mindenkire rá mosolyogtam. Mert akkor még ott volt Ő, aki miatt mosolyogni tudtam. De Ő már csak egy emlék. Egy olyan emlék, amit már ezerszer megpróbáltam kitépni a szívemből, de rájöttem, a legjobb, ha ott bent marad. Tudom, hogy lehetetlen elfelejteni és ezért már meg se próbálom többször. Csak tovább szenvednék. De most is azt teszem. Mióta nincs, elfelejtettem hogy kell mosolyogni. Nélküle én nem vagyok teljes, nélküle csak egy kósza szellem vagyok a nagyvilágban...
[saját]
[saját]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése