Reszkető testtel feküdt a hideg földön. Érezte, hogy minden megváltozott, hogy már semmi sem olyan jó. Az emlékezetében egy gyönyörű kép volt a világról. Sütött a nap, csiripeltek a madarak, szerelmespárok kézen fogva járták az utcákat. De jött egy hatalmas felhő, az eső elkezdett zuhogni, a madarak elbújtak, a szerelmespárok elmenekültek a zivatar elől. Csak ő maradt kint, egyedül. Arcát az ég felé fordította; érezte a hideg esőcseppeket az arcán. Majd a szeméből kicsordult egy könnycsepp. Érezte, ahogy egész teste elkezd reszketni a sírástól. Nem érdekelte már senki, semmi sem, lerogyott a földre fájdalmában. Csak feküdt a hideg földön, ruhája teljesen átázott, de nem érdekelte, csak feküdt és zokogott. Villámok csapkodtak a feje fölött, az ég dörgött és a vihar nem csendesült, csak zuhogott tovább... Előtte egy üvegszilánk hevert. Úgy gondolta, ő nem akar ilyen világban élni, nem akar zivatart, hideget... reszkető kezekkel megfogta az üvegdarabot és felvágta vele ereit. Feküdt a földön, kezében a véres üvegdarabbal, nézte, hogy a vért lassan elmossa az eső körülötte. Lehunyta szemeit, élezte, hogy melegség járta át testét. Bár az eső zuhogott, ő már a napsütés melegét érezte bőrén. Kinyitotta a szemeit, arcára esőcseppek estek, de ő már a Nap fényét látta. Halványan elmosolyodott, majd itt hagyta, ezt a zord, zivataros helyet.
[saját]
[saját]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése