"Néha az egyetlen dolog amit még meg kell tennünk az, hogy utoljára átöleljük aztán elengedjük egymást"
ez az idézet futott át az agyamon, amikor kimondta, hogy vége. Tudtam, hogy igaza van, tudtam, hogy ez nem szerelem, tudtam, hogy nem is volt az. Mégis fájt, mert nem sok esélyt adott neki. Mert nem adott... Én sem voltam boldog, az utolsó napokban csak sírtam miatta. Jobb is, hogy kimondta, mert én még nem intettem volna búcsút, én még akartam őt... akartam volna azt a szenvedést? Így visszatekintve igaza volt. Mert megtudtam utólag, sok mindent Olyan dolgokat is, amiket el se képzeltem volna. Kiderült, hogy a "tökéletes srác" képe, ami bennem élt róla, csak egy illúzió. Egy gonosz kis ábránd. Ő se különb, mint bármelyik srác, ő is játszadozik az érzelmekkel. Bár nagyon fájt, mikor elhagyott, nagyon sokat szenvedtem, sokáig nem találtam a helyem, de ha belegondolok mi lett volna ha még inkább beleszeretek, még több ideig szenvedek mellette, és ő nem mondja ki azt, hogy "viszlát"... Néha az egyetlen dolog amit még meg kell tennünk az, hogy utoljára átöleljük aztán elengedjük egymást... én is ezt tettem. Odavetettem egy "hát akkor szia"-t, átöleltem még egyszer, utoljára, elengedtem, a szemébe se néztem, csak egy szó nélkül megfordultam, és kisétáltam az ajtón.
Amikor elindultam a "Felejtés" utcáján párszor visszanéztem, hátha nyitva van, csak résnyire, egy icipicit. De nem volt. Zárva volt. Zárva volt egész végig.
[saját]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése