Átkaroltam magam. Most, hogy már nincs itt velem tudom; hogy csak magamra számíthatok. Most, hogy már nem csókolhatom, ölelhetem; egyedül maradtam. Átöleltem magam. Talán ezzel próbáltam a szív törésének halk neszét tompítani. Talán így próbáltam egyben tartani. Én magam sem tudom. Csak azt tudtam, hogy egyedül maradtam. Lerogytam a földre, még mindig átkarolva felsőtestem. Fájt, nagyon fájt, és ezt a fájdalmat nem enyhítette karomnak szorítása. Hisz két kéz hogy is tarthatna egyben egy összetört szívet? Ahhoz legalább négy kell...
[saját]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése