Fáradtan bújtam be a takaró alá. Fájtak már a szemeim. Hogy a fáradtságtól, vagy a sírástól én magam sem tudom. Befordultam oldalra, a falhoz. Pislogtam, csak bámultam a sötét falat. Nem segített. Ugyanúgy összetörve éreztem maga, ugyanúgy gyengének.
Eszembe jut, ó milyen sokszor eszembe jut. Hasonlón mehetett át, mint én, át tudom érezni mit érezhetett abban a pillanatban. Valószínű úgy érezte, hogy nincs értelme élnie, hogy csak teher mások nyakán, hogy minden nap szenvedés, minden szívdobbanás fáj. Át tudom érezni. Megértem. De akkor sem mentség arra amit tett. Nem fogom neki megbocsájtani, soha, de soha, hogy itt hagyott. Még ha annyira is reménytelen volt a helyzet, fel lehet állni. Tudom. Mindenhonnan fel lehet állni. Még onnan is, ahol ő volt. Megértem mit érzet, megértem, hogy nem látta a jövőjét, de azt sose fogom megérteni, hogy tehette ezt. Egyik nap csak hátrament a szeretett szőlősébe, leheveredett a nyugágyra, megágyazott magának... Vajon mi lehetett az utolsó kép amit látott? Biztos szép volt. Ahogy a nap, már-már gyenge fénye simogatja a betakarításra váró szőlőt, a madarak csicseregtek, az ég gyönyörű kék volt... Remélem szép képpel távozott a világról. Remélem, hogy már jobb helyen van... Egy könnycsepp csurgott végig az arcomon, le a párnára, mikor rágondoltam.
Tudod, sohasem fogom megérteni miért hagytál itt engem, miért hagytad itt a családod, miért hoztál ilyen szörnyű döntést... de mindig szeretni foglak, és nem telne el nap, hogy ne gondolnék rád. Mert tudom mit éreztél. Szeretlek papa! ♥
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése