Már lassan másfél hónapja,hogy nem vagy velem.Azóta eltűntél az életemből is.Hiába jössz velem minden nap szembe a folyosón,már nem vagy nekem senki,csak egy átlagos diáktárs... talán egy barát.De a baráttal beszélgetünk,mi csak elmegyünk egymás mellett,szótlanul.Nem vagy te még a barátom se.Ez nagyon bánt.
Mikor ezen gondolkodtam,elhatároztam,hogy másnap a szemedbe fogok nézni,rád mosolygok,és köszönök.Nem mint a szerelmesek,nem mint a barátok,hanem mint ismerősök. Mert mi azok vagyunk most már.Ismerősök,kiknek volt közös múltjuk.
Ezen felbátorodva egész nap mosolyogva jártam a nagyvilágban.Tudtam,hogy ebben a szünetben el fogsz menni mellettem,hogy találkozni fogunk. Bátran kutattam az emberek tekintete közül a tiédet.És amikor megtaláltam...amikor szemedbe néztem,és te is az enyémbe...egy pillanatra megállt az idő.Agyamban újra lejátszódtak az emlékek.A mi emlékeink...a csókjaink,a meleg ölelések,amikor nem tudtuk elengedni egymást,mert képtelen voltunk rá.Képtelenek voltunk létezni a másik nélkül.Aztán most nézd meg,ide jutottunk!
Elképesztő milyen hatást gyakorol rám még mindig a szemed, az a meleg,barna szempár.Elterveztem,hogy rád mosolygok,köszönök,de lemerevedtem...megfagytam...még csak annyit se tudtam kimondani,hogy "hello".
Aznap este elhatároztam,hogy másnap megint a szemedbe nézek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése